W. Ungváry Renáta

Bizonyára sokan csodálkoznának, ha elmesélném, milyen út vezetett a bölcsészkar magyar-német-történelem szakának elvégzése után fordítói, újságírói, szerkesztői munkám mellett a szoptatási tanácsadásig.

A leglényegesebb indítékom a családom, három kisfiam mellett szerzett szoptatási tapasztalataim, és azok az élmények, amelyekkel a hozzám forduló szoptató anyák jóvoltából gazdagodtam. Manapság a fiatal nők többsége számára természetes, hogy szoptatni fogják gyermekeiket. Én sem gondoltam ezt másként, otthon is ezt láttam. Mégis egy sor nehézséggel szembesültem, mindhárom gyermekemnél más-más problémákkal. Egyetlen percre sem merült fel bennem, hogy abbahagyjam, de megdöbbentett, milyen nehéz néha ez az egész, aminek tulajdonképpen, ahogy addig hittem, magától is mennie kellene. Ugyanakkor csodálatos érzés volt szoptatni, olyan elsöprő erejű, elementáris élmény, amit sem a fájdalom, sem a láz, sem az éjszakai virrasztás, sem semmilyen más nehézség nem volt képes megkérdőjelezni. Újszerű tapasztalat volt számomra, hogy a testem képes egy kisgyermeket táplálni, megvigasztalni, boldoggá tenni, újdonság volt számomra annak megtapasztalása, milyen tökéletes alkotása a természetnek az anyatej, milyen csoda, ahogy a szoptatás és a tejelválasztás működik. Először életemben tapasztalhattam meg, ahogy a dolgok összhangba kerülnek egymással, először éreztem úgy, hogy semmiért sem cserélném el ezeket az élményeket, melyek erőt adnak, építenek, felszabadítanak mai világunk sajátos tárgy-, pénz-, és civilizációfüggéséből, s a női létezés olyan oldalával ismertetnek meg, amely addig minden nyilvánvalósága ellenére sajnos idegen volt számomra.

Lassan állt össze a fejemben mindez, s lassan, évek hosszú sora alatt jutottam el oda, hogy másnak is segíteni szeretnék abban, hogy ezt megtapasztalhassa. A La Leche Ligán keresztül vezetett az út. Ezt a nemzetközi szervezetet olyan szoptatási tapasztalattal rendelkező anyák alkotják, akik szeretnének másoknak is segíteni a szoptatási nehézségek legyőzésében, saját útjuk megtalálásában. Magam is rengeteg segítséget kaptam tőlük. A legfontosabb: sorstársakra akadtam, akiknek egyszer már sikerült ugyanazt a problémát megoldani, amivel én éppen küszködtem. Nem is a technikai részletek voltak a legfontosabbak (bár természetesen ezektől sem tanácsos eltekinteni), hanem maga a tudat: nem lehetetlen úrrá lenni ezen a mélyponton, másnak is sikerült. Ezekbe a reménysugarakba kapaszkodva sikerült kitartóan keresgélnem, próbálkoznom, és a saját utamra rátalálnom. Nem gondolom, hogy másnak is ezen kell járnia, de abban egészen biztos vagyok, hogy minden nőnek joga van azokhoz a tudományosan megalapozott és évezredes tapasztalatokon nyugvó ismeretekhez, amelyek megajándékozzák ezzel a lehetőséggel. Azért hangsúlyozom ezt, mert minél régebb óta foglalkozom a szoptatással, annál többször ütközöm egy sajnálatos félreértésbe. Először nem akartam hinni a fülemnek és a szememnek, amikor azzal vádoltak sokunkat, hogy lelkifurdalást keltünk a szoptatni nem tudó anyákban, s azt sugalljuk, rossz anya, aki nem szoptat évekig, rossz anya, aki egy mellgyulladás után feladja, aki meghátrál, amikor kisebesedik a melle, vagy aki nem találja a szoptatást olyan csodálatosnak és vonzónak, mint én.

A mai napig is úgy gondolom, hogy a szoptatási tanácsadó hibázik, ha ítélkezik, utasít. A feladata csupán két dologra korlátozódik: át kell adnia mindazokat az információkat, melyek az adott probléma optimális megoldásához vezethetnek. Másfelől pedig, s ez éppolyan fontos, mint az első, tapintatosan felajánlhatja segítségét ahhoz, hogy az édesanya kibogozhassa azokat a néha eléggé kusza, és messzire vezető szálakat, amikbe belegabalyodott.

Köszönet

Fontos volt számomra annak belátása, hogy sosem mondhatjuk tudásunkat késznek, lezártnak. Igaz, a gyerekeim és anyatársaim megtanítottak szoptatni, s a La Leche Liga tagjai jóvoltából rengeteget gazdagodtak ismereteim kedvenc témámról az anyák és csecsemőik szemszögéből. Sokáig úgy éreztem, hogy ez elég is, hiszen a szoptatás nem orvosi kérdés, nem szükségszerűen része az egészségügyi ellátórendszernek. Így született meg a Szoptatós füzet is, amelyben igyekeztem minden fontos dolgot összegyűjteni, amit a szoptatással ismerkedő anyáknak tudniuk kell, s így kerülhetett sor a Kistestvérem születik című mesekönyvem megírására is, amit az óvodás korosztálynak szántam. Dr. Sarlai Katalin győzött meg arról, hogy a nemzetközi laktációs szaktanácsadói vizsgát letéve a szoptatási ismeretek oktatásával is érdemes lenne foglalkoznunk. Persze, azt, hogy érdemes lenne, régen éreztem, de Kati szelíd kitartása, makacssága és szorgalma sokat lendített rajtam.

Köszönöm Katinak, hogy bejárhattam és bejárhatok hozzá az ország első szoptatási ambulanciájára tanulni, és tapasztalatokat szerezni arról, hogyan működik mindez egy nagy forgalmú szülészeten. 2003-ban az Osztrák Laktációs Szaktanácsadók Egyesülete (VSLÖ) jóvoltából részt vehettem egy 190 órás tanfolyamon, ahol tanúja lehettem, hogyan kell naprakészen, professzionálisan oktatni ezt a témát. Lenyűgöző volt az oktatás igényessége, hitelessége, a résztvevők (csecsemősnővérek, szülésznők, családsegítők, orvosok) lelkesedése. Remélem, itthon is sikerül együttes erővel valami hasonlót létrehoznunk. Köszönöm Sződy Judit, Rózsa Ibolya, Martinovichné Debulay Bianca, Juhász Judit és Sarlai Katalin állandó segítségét, lelkesedését és együttműködését, amivel családjuk, munkájuk mellett újra és újra időt szakítanak erre. Végül pedig köszönetet szeretnék mondani azoknak az anyáknak, akik bizalommal felhívnak, megosztják velem szoptatási problémájukat, s így gondoskodnak folyamatos továbbképzésemről. Hiszen mindenki mást és mást kérdez, a problémák csak látszólag hasonlítanak egymásra s így sosem mondhatok le arról, hogy ellenőrizzem ismereteimet és megőrizzem nyitottságomat az újra.